OTP7 - Mycroft/Lestrade kihívás | hatodik nap

Raistlin hatodik napi története: itt
Yami hatodik napi története: itt

Pontosan tizenkilenc napja halasztgatom ennek a történetnek a letisztázását, mindig azzal nyugtatva magamat, hogy "oké, majd másnap" - ez az a másnap. És ha már itt tartunk, ez egy teljesen más nap. Merthogy ez lészen a Mycroft/Leastrade kihívás azon jeles estje, mely nem Mycroft/Lestrade-ről fog szólni, de még csak nem is Sherlock közeli.
Beszélgessünk egy kicsit az Elveszett Próféciákról (ami jelen esetben megmentett a kínos ötlettelenségtől mystarde fronton) - és ne csak beszélgessünk, hanem akkor már írjunk is róla.
Ami azt illeti, én írtam. Közvetlenül, vagy majdnem közvetlenül a könyv után játszódik a sztori, barátocskáink még suták egymás mellett, mint két riadt őzgida a vadászlak mellől.
Fogadjátok igaz könyörülettel!

Raistlin által megadott cím: vasárnap délelőtt

Yami által megadott szavak: hála, lábnyom, kihasít

VI.
vasárnap délelőtt 

PRÆ

- Angyal, nézz már ide, ha hozzád beszélek.

 Az angyal nem nézett oda.
- Angyal!
Még csak véletlenül sem.

Az angyal nem nézett rá, sem máshová, nem nézett sehova – elrévedt a távolba.

A démon sóhajtott.
- Figyelj, minek jöttünk ki ide? Totál lehangoló. – A démon lenézett a hajnali szürkeségben alattuk elterülő töltésre és az azt körülölelő, lustán hömpölygő, mocskos vízre. Megcsóválta a fejét. – Nem hiszem el, hogy nem találtál ennél jobb helyet a hétvégi agonizálásodhoz… Angyal! Hallasz te egyáltalán? Hahó!

A démonban egyre erősödött balsejtelem, hogy szeretett angyalát megszállta valamilyen sötét erő; ugyanakkor, ha az utóbbi időket vette figyelembe (és nem tudta nem figyelembe venni az utóbbi időket), barátja viselkedése még így is simán a normalitás határán belül mozgott. Kész csoda, hogy csupán ennyire viselték meg a történtek. Nemrég végül is megakadályoztak egy Világmindenséget Jócskán Érintő Apokalipszist, vagy mi. Azért ez megenged némi kilengést.

A démon legalábbis ebben reménykedett.
- Angyal!

De az továbbra is hallgatott.

PER

Crowley, Crowley, Crowley…

Crowley.

Oly’ nehéz ezt elmondani – nehéz megélni is.

Szóval végül is egészen sorsszerű, hogy itt vagyunk, a Földön és a szívünk kitárjuk - egymás felé, az emberek felé, a Mindenható hűs és rémítő árnyékában megbújva, míg körülöttünk, alattunk, felettünk és bennünk keresztülszáguld az idő, kimarva belőlünk jogos jussát; nem öregszünk, nincs hova sietni - ennek ellenére, ha unottan beleragadunk az örökkévalóságba, csak magunkat hibáztathatjuk.

Ez egy elfuserált ördögi kör.

Tudósok,uralkodók,  zeneszerzők, gondolkodók, diktátorok, feltalálók lábnyomában járni, felügyelni az Egyensúlyt a lentiek és a fentiek között – áttetsző és hajszálvékony határvonalon egyensúlyozni csak azért, hogy szükségesnek és igazoltnak érezhessük önön létünket, és soha, de soha bele nem fáradni… Természetfelettit próbáló feladat.

Néha az az érzésem, Crowley, hogy máris elbuktunk, pedig igazán el sem kezdődött a megmérettetés. Mintha egy táncmulatságra hullafáradtan esnénk be, anélkül, hogy egy kör gavottot is jártunk volna. Mintha azelőtt degeszre ennénk magunkat krémessel, hogy megérkeznénk a cukrászdába.
Mintha elkárhoznánk, annak ellenére, hogy egymáshoz sem értünk.

Ó, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

POST

 

- Na jó, figyelj, angyal, nekem ezernyi más dolgom van, és bár igazán hálás vagyok, hogy iderángattál kora hajnalban bámulni, ahogy bámulsz...
A démon hirtelen hallgatott el, zsigereiben a másodperc tört része alatt felsejlett a változást. Két pillanat választotta el az érzékelés tökéletes tisztaságától: aztán már látta is, amit az imént csak megérzett.

Csodálatos látvány tárult a szemei elé: a napfelkelte ezernyi színe áthatolva a sztratoszférán előtört a ködből, éles pengeként hasítva ki részét a horizontból, és körülölelve a dermedt fenyvest, hogy végül teljes pompájában ragyogjon a zajosan zubogó vízen.

- Azt a hétszentségit – bukott ki feltartóztathatatlanul a démonból, aztán gyorsan észbekapott és helyesbített – Akarom mondani… Hétvétségit.

Halk kuncogás hallatszott válaszul.

Az angyal megérkezésük óta először mozdult meg, lágy, tejkaramellával vegyített mokkafrappucsínó tekintetét a másikra vetette és bús mosolyra húzta száját.
A démont határozott érzés fogta el: mintha egy strammot húztak volna a gyomrába, de az erős ököl helyett egy felettébb puha plüss állattal végezték volna a manővert – egyszerre volt lélegzetelállító és roppantmód nyugtalanító a kiváltott hatás.

Azért megpróbált úgy tenni, mint aki tud úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Az angyal tétován felé nyújtotta a kezét.

- Én maradnék egész délelőtt is, akár. Mit gondolsz? Pár óra és már hűvös sem lesz, délre pedig egyenesen jó időről beszélt a szimpatikus rádiós kisasszony… A délutánról nem tudok nyilatkozni, de az a szóbeszéd járja, innen a naplemente is gyönyörű. A csillagok pedig éjszaka… Egy próbát mindenesetre megér. Velem tartasz?

A démon habozás nélkül fogadta el a felé nyújtott kezet.