2012. október 26.

Molly Hooper akkorra már...



Bétázva és újratördelve, frissen és ropogósan. A címet meg nyomokban loptam, csak már nem emlékszem honnan.


Molly Hooper vidéki lány volt, csendes-rendes vidéki élettel, vidéki családtagokkal és korántsem vidéki álmokkal. Egy Dover melletti kis faluban született 1985-ben, a Pet Shop Boys és a Depeche Mode idején - még abban az időben, amikor a doveri mobil- és internetmentes világban nem is tudta senki, kik ezek az együttesek. Szülei egy takaros gazdaságot tartottak fent, disznókkal, lovakkal, veteményes kerttel, nagy búzatáblákkal, a legközelebbi család pedig három mérföldre lakott tőlük. Molly szeretett a kertjükben rohangászni, két öccsével a közeli tó mellett lébecolni, és esténként rémtörténeteket olvasni a takaró alatt; de kicsi, hevesen dobogó szívében már akkor érezte, több vár rá a nagyvilágban annál, minthogy reggelente megetesse a baromfikat és az őszi aratás miatt aggódjon.  

A férfiakhoz türelem kell, motyogta az anyja miközben felrakta a levest főni, az a baj, hogy sokan nem vagyunk elég kitartóak. Türelem, főzőtehetség és kegyes hazugságok – ezek egy asszony fegyverei.

Molly pedig hevesen bólogatott, figyelt és tanult. Nagy igyekezetében annyira buzgón, hogy hatodikban ösztöndíjat kapott, és átvették egy londoni gimnáziumba. Hirtelen rengeteg új élmény zúdult rá, csak kapkodta a fejét: London zaja, illata, fényei megdöbbentették, és soha nem viszonzott, örök szerelemre lobbantották a város iránt (a viszonzatlan szerelem, mint később rájött, amúgy is az ő privilégiuma volt).  A gimnáziumban azt tanulhatott, amit mindig is akart, a kollégiumot, ahol lakott, máris az otthonának érezte. Furcsa és rémítő volt egyszerre, hogy ilyen hamar elfelejtette a vidéki élet vonzerejét. Nem vágyott a friss levegő, a színes mezők, a vad tájak után. A családja persze hiányzott neki - ha aznap levél érkezett édesanyjától, álomba sírta magát –, de csak az első hónapban. Októberre már a tananyag is több volt, és Mollynak teljes erőbedobással kellett magolnia, ha érvényesülni akart.

Beolvadni és megfigyelni, ez volt az elve.

Kilencedikben felvette a biológiát és a kémiát fakultációként, mert lenyűgözte a két tudományág sokszínűsége, és mint hamarosan ráébredt, az emberi test is. Molly orvos akart lenni, és nem is akármilyen: a régi rémmesékből vissza-visszaidézett holt alakok kísértették, vonzották; tehát Molly úgy döntött, meg fogja érteni a halál mechanikáját. Keményen tanult, hogy bekerüljön a St. George egyetemre, és semmi sem tántoríthatta el ettől. Molly csupa elhatározás és kitartás volt, de Londonban egyedül félt és magányosnak érezte magát, úgyhogy félév végére legalább akkora energiát fektetett a barátok megszerzésébe, mint a tanulásba. És mivel Molly kedves, szerény lány volt, nem maradt sokáig társaság nélkül - barátnői, akikkel összekapaszkodva járhatott a folyosókon és semmi kis titkokról susoghatott órák alatt, boldoggá és megelégedetté tették őt.

Kitűnővel végezte a középiskolát, és felvételt nyert a St. George-ba. Szüleihez havonta kiutazott és mindig döbbenten vette tudomásul, öccsei mennyit nőttek, mióta nem látta őket.

Az egyetemen járt pár fiúval, volt, akiket kedvelt is, és egyszer szerelmes lett egy Chris Arons nevű srácba, de nem tartott sokáig. Józanul végiggondolva sosem hitte, hogy benne lenne a hiba, de voltak éjszakák, aggasztóan sok, amikor a gondolatai nem hagyták aludni.  Elvégezte az egyetemet és munkát kapott a St. Bart’s kórházban, mint bűnügyi patológus. Az élete csendes volt, és megelégedett, a körülményekhez képest legalábbis. Aztán jött Sherlock. Jött, látott, győzött. És bizony Molly szerelmes lett a Sherlock Holmes-eszménybe, jobban, mint eddig bármibe.

Sherlock Holmes géniusz volt. Egy zseni. Sokáig úgy képzelte, megközelíthetetlen és ez jó volt így – nem lesz övé, viszont másé sem, soha. Sherlock néha lelátogatott a boncterembe (hol lovaglópálcával, hol anélkül); persze nem miatta, de neki az is elég volt, ha kéthetente-havonta látta és válthatott vele néhány kínos, erővel kicsikart szót. Sherlock általában elkért egy hullát, ellenőrizte a vénák épségét, vagy begyűjtötte egy-egy testrészüket további, otthoni tanulmányozás céljából, aztán kisétált a teremből – időszakosan az életéből is, viszont sosem véglegesen.

Januárra viszont minden megváltozott. Doktor John Watsonnak hívták a változást, azt a furcsán bicegő alakot, aki visszavonhatatlanul felkeltette Sherlock figyelmét. Molly rögtön észrevette, de nem szólt – megtanulta, hogy ha nem akarja hallani a választ, ne tegye fel a kérdést. Félve nézte végig, ahogy Sherlock még annál is távolabb kerül tőle, mint eddig volt és nem tehetett ellene semmit.

Sherlock ezután néha egészen emberinek tűnt. Volt, hogy mosolygott is. Általában akkor John is velük volt - általában Johnra mosolygott. Molly igyekezett nem megjegyezni ezeket a pillanatokat, hogy úgy tehessen, mintha meg sem történtek volna, és nyilvánvalóan ez volt a könnyebb út.

A zenekarban, ahol Mycroft Holmes a karmester, Sherlock a zseniális első hegedűs, doktor Watson klarinéton játszik, Irene Adler szopránja pedig a hangszerek szólamai fölé tör, ő a színpad hátsó végében egy triangulumot ütöget ügyetlenül, anélkül, hogy bárki is hallaná. Molly tisztában volt jelentéktelenségével, és elfogadta azt – úgy, ahogy az ember elfogadja a sántaságát, vagy azt, hogy nincs érzéke az öltözködéshez.

Molly csöndben tűrt és várt, végignézte Sherlock hogyan szeret szép lassan doktor Watsonba, és a doktor hogyan tesz úgy, mintha nem venné észre, és amikor első találkozásuk után évekkel később, a St. Bart’s klinikáról hazafelé tartva, Sherlock elé állt és Molly kérdésére, hogy „Mire van szükséged?”, azt a választ adta, hogy „Rád”, tudta, hogy ideig-óráig célba ért. Édesanyja abban a vidéki, mindig tiszta konyhában türelemre intette a férfiakkal kapcsolatban, és Molly érezte, hogy most beért a sok átvirrasztott éjszaka.

Övé lett Sherlock Holmes, ha csak a kényszerű halála idejére is. Mollynak ez is éppen elég volt.

6 megjegyzés:

  1. ( ꒪Д꒪)ノ hö.

    te nő.

    most eladtad nekem azt a karaktert, akit sosem szerettem és aki sosem érdekelt.

    hát.

    TYŰ.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ELFOGULT VAGY, ÉN MONDOM. de természetesen köszönöm <3

      Lehet, hogy ciki, de nagyon bírom Mollyt - nem tudom miért, talán az esetlen idétlenkedései miatt, vagy mert olyan cuki pofija van Louise Brealey-nek... *w* Mindenesetre szeretek róla írni, elég hálás karakter.

      Törlés
  2. nagyon tetszett de ha tovább olvasok róla jobban megkedvelem talán

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ígérem rajta leszek az ügyön, hogy megszeresd Mollyt! ;)

      Törlés
  3. Jajjjj, de tetszett ez is! *.* Molly amúgy tipikusan olyan, amit leírtál, elvan hátul a zenekarban, de nélküle azért mégiscsak más lenne minden :)
    Nagyon jó lett (kedvencem a lovaglópálcás rész :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A lovaglópálca szent és sérthetetlen! :D Köszönöm, cukor vagy! <3

      Törlés