Bétázva és újratördelve, frissen és ropogósan. A címet meg nyomokban loptam, csak már nem emlékszem honnan.
Molly Hooper vidéki lány volt, csendes-rendes vidéki
élettel, vidéki családtagokkal és korántsem vidéki álmokkal. Egy Dover melletti
kis faluban született 1985-ben, a Pet Shop Boys és a Depeche Mode idején - még
abban az időben, amikor a doveri mobil- és internetmentes világban nem is tudta
senki, kik ezek az együttesek. Szülei egy takaros gazdaságot tartottak fent,
disznókkal, lovakkal, veteményes kerttel, nagy búzatáblákkal, a legközelebbi
család pedig három mérföldre lakott tőlük. Molly szeretett a kertjükben
rohangászni, két öccsével a közeli tó mellett lébecolni, és esténként
rémtörténeteket olvasni a takaró alatt; de kicsi, hevesen dobogó szívében már
akkor érezte, több vár rá a nagyvilágban annál, minthogy reggelente megetesse a
baromfikat és az őszi aratás miatt aggódjon.
A férfiakhoz türelem
kell, motyogta az anyja miközben felrakta a levest főni, az a baj, hogy sokan nem vagyunk elég
kitartóak. Türelem, főzőtehetség és kegyes hazugságok – ezek egy asszony
fegyverei.
Molly pedig hevesen bólogatott, figyelt és tanult. Nagy
igyekezetében annyira buzgón, hogy hatodikban ösztöndíjat kapott, és átvették egy londoni
gimnáziumba. Hirtelen rengeteg új élmény zúdult rá, csak kapkodta a fejét:
London zaja, illata, fényei megdöbbentették, és soha nem viszonzott, örök
szerelemre lobbantották a város iránt (a viszonzatlan szerelem, mint később rájött, amúgy is az ő
privilégiuma volt). A gimnáziumban azt
tanulhatott, amit mindig is akart, a kollégiumot, ahol lakott, máris az
otthonának érezte. Furcsa és rémítő volt egyszerre, hogy ilyen hamar
elfelejtette a vidéki élet vonzerejét. Nem vágyott a friss levegő, a színes
mezők, a vad tájak után. A családja persze hiányzott neki - ha aznap levél
érkezett édesanyjától, álomba sírta magát –, de csak az első hónapban.
Októberre már a tananyag is több volt, és Mollynak teljes erőbedobással kellett
magolnia, ha érvényesülni akart.
Beolvadni és megfigyelni, ez volt az elve.
Kilencedikben felvette a biológiát és a kémiát
fakultációként, mert lenyűgözte a két tudományág sokszínűsége, és mint
hamarosan ráébredt, az emberi test is. Molly orvos akart lenni, és nem is
akármilyen: a régi rémmesékből vissza-visszaidézett holt alakok kísértették,
vonzották; tehát Molly úgy döntött, meg fogja érteni a halál mechanikáját.
Keményen tanult, hogy bekerüljön a St. George egyetemre, és semmi sem
tántoríthatta el ettől. Molly csupa elhatározás és kitartás volt, de Londonban
egyedül félt és magányosnak érezte magát, úgyhogy félév végére legalább akkora
energiát fektetett a barátok megszerzésébe, mint a tanulásba. És mivel Molly
kedves, szerény lány volt, nem maradt sokáig társaság nélkül - barátnői,
akikkel összekapaszkodva járhatott a folyosókon és semmi kis titkokról susoghatott
órák alatt, boldoggá és megelégedetté tették őt.
Kitűnővel végezte a középiskolát, és felvételt nyert a St.
George-ba. Szüleihez havonta kiutazott és mindig döbbenten vette tudomásul, öccsei
mennyit nőttek, mióta nem látta őket.
Az egyetemen járt pár
fiúval, volt, akiket kedvelt is, és egyszer szerelmes lett egy Chris Arons nevű
srácba, de nem tartott sokáig. Józanul végiggondolva sosem hitte, hogy benne
lenne a hiba, de voltak éjszakák, aggasztóan sok, amikor a gondolatai nem
hagyták aludni. Elvégezte az egyetemet
és munkát kapott a St. Bart’s kórházban, mint bűnügyi patológus. Az élete
csendes volt, és megelégedett, a körülményekhez képest legalábbis. Aztán jött
Sherlock. Jött, látott, győzött. És bizony Molly szerelmes lett a Sherlock
Holmes-eszménybe, jobban, mint eddig bármibe.
Sherlock Holmes géniusz volt. Egy zseni. Sokáig úgy
képzelte, megközelíthetetlen és ez jó volt így – nem lesz övé, viszont másé
sem, soha. Sherlock néha lelátogatott a boncterembe (hol lovaglópálcával, hol
anélkül); persze nem miatta, de neki az is elég volt, ha kéthetente-havonta
látta és válthatott vele néhány kínos, erővel kicsikart szót. Sherlock
általában elkért egy hullát, ellenőrizte a vénák épségét, vagy begyűjtötte
egy-egy testrészüket további, otthoni tanulmányozás céljából, aztán kisétált a
teremből – időszakosan az életéből is, viszont sosem véglegesen.
Januárra viszont minden megváltozott. Doktor John Watsonnak hívták
a változást, azt a furcsán bicegő alakot, aki visszavonhatatlanul felkeltette
Sherlock figyelmét. Molly rögtön észrevette, de nem szólt – megtanulta, hogy ha
nem akarja hallani a választ, ne tegye fel a kérdést. Félve nézte végig, ahogy
Sherlock még annál is távolabb kerül tőle, mint eddig volt és nem tehetett
ellene semmit.
Sherlock ezután néha egészen emberinek tűnt. Volt, hogy
mosolygott is. Általában akkor John is velük volt - általában Johnra
mosolygott. Molly igyekezett nem megjegyezni ezeket a pillanatokat, hogy úgy
tehessen, mintha meg sem történtek volna, és nyilvánvalóan ez volt a könnyebb
út.
A zenekarban, ahol Mycroft Holmes a karmester, Sherlock a
zseniális első hegedűs, doktor Watson klarinéton játszik, Irene Adler szopránja
pedig a hangszerek szólamai fölé tör, ő a színpad hátsó végében egy
triangulumot ütöget ügyetlenül, anélkül, hogy bárki is hallaná. Molly tisztában
volt jelentéktelenségével, és elfogadta azt – úgy, ahogy az ember elfogadja a
sántaságát, vagy azt, hogy nincs érzéke az öltözködéshez.
Molly csöndben tűrt és várt, végignézte Sherlock hogyan
szeret szép lassan doktor Watsonba, és a doktor hogyan tesz úgy, mintha nem
venné észre, és amikor első találkozásuk után évekkel később, a St. Bart’s
klinikáról hazafelé tartva, Sherlock elé állt és Molly kérdésére, hogy „Mire
van szükséged?”, azt a választ adta, hogy „Rád”, tudta, hogy ideig-óráig célba
ért. Édesanyja abban a vidéki, mindig tiszta konyhában türelemre intette a
férfiakkal kapcsolatban, és Molly érezte, hogy most beért a sok átvirrasztott
éjszaka.
Övé lett Sherlock Holmes, ha csak a kényszerű halála idejére
is. Mollynak ez is éppen elég volt.
( ꒪Д꒪)ノ hö.
VálaszTörléste nő.
most eladtad nekem azt a karaktert, akit sosem szerettem és aki sosem érdekelt.
hát.
TYŰ.
ELFOGULT VAGY, ÉN MONDOM. de természetesen köszönöm <3
TörlésLehet, hogy ciki, de nagyon bírom Mollyt - nem tudom miért, talán az esetlen idétlenkedései miatt, vagy mert olyan cuki pofija van Louise Brealey-nek... *w* Mindenesetre szeretek róla írni, elég hálás karakter.
nagyon tetszett de ha tovább olvasok róla jobban megkedvelem talán
VálaszTörlésÍgérem rajta leszek az ügyön, hogy megszeresd Mollyt! ;)
TörlésJajjjj, de tetszett ez is! *.* Molly amúgy tipikusan olyan, amit leírtál, elvan hátul a zenekarban, de nélküle azért mégiscsak más lenne minden :)
VálaszTörlésNagyon jó lett (kedvencem a lovaglópálcás rész :D)
A lovaglópálca szent és sérthetetlen! :D Köszönöm, cukor vagy! <3
Törlés